2019. szeptember 4., szerda

68) Dean of Religious Life vs. Chaplain?

Már egy a tanévnyitós bejegyzésben utaltam rá, hogy néhány éve hivatalosan megváltoztatták a Chaplain, azaz intézményi lelkész kifejezést arra, hogy Dean of Religious Life, ami talán legjobban a vallási élet vezetőjének fordítható.
Személyesen sokkal jobban szeretem a korábbi kifejezést, így mindenkinek "acting chaplain-ként" szoktam bemutatkozni, de elfogadom, hogy a kifelé való kommunikációban ez az általánosabb megfogalmazás úm. "biztonságosabb", bár keresztyén alapítású iskolánál szerintem egyáltalán nem kellene fázni az elsőtől sem. Most a hétvégén ülésező igazgatótanácsnak írott jelentésemben javasoltam is a visszaváltoztatást egyébként 😏

Szintén az igazgatótanács fogadta el tavasszal az iskola új küldetésnyilatkozatát, azaz két olyan fontos mondatát, amely hosszú távon meghatározhatja az alapértékeket.
A víziónk kb. így szól: "Arra törekszünk, hogy olyan iskola legyünk, amelyre a világnak szüksége van: a nálunk végzettek életformáló vezetők, másokkal törődő emberek lesznek, valamint egy igazságos, fenntartható és békés világ gondolkodó hírnökei.

A küldetésnyilatkozat pedig kb. így: "A Kodaikanal Nemzetközi Iskola elkötelezett abban, hogy felszereljen különböző háttérből jövő fiatalokat álmokkal, tudással, együttérzéssel és kultúrák közötti megértéssel. Mindenkit befogadó közösségünk Jézus Krisztus életében és tanításában szeretné megtalálni életünk értelmét."
Azt gondolom, mindkettővel örömmel tudok azonosulni, az meg külön meglepetés volt, hogy az iskola egyik kőoszlopára az én egyik órámon készült képpel tették ezt mindenki számára olvashatóvá 😁

Ebben a bejegyzésben mégis inkább azokat a feladataimat írom le, amelyek valóban egy multikulturális közösség vallási vezetőjéhöz köthetőek, és nem klasszikusan a (keresztyén terminológiájú) lelkészhez kapcsolódnak. Bár ahogyan mondtam, számomra ez a kettő összekapcsolódik, és azt gondolom, azért tudok hitelesen beszélgetni muzulmán diákjainkkal és saját ünnepükön a mecsetbe kísérni őket, mert a saját gyökerem evangélikus lelkészként tiszta nekem is és nekik is. Ugyanígy azért tudom hindu diákjaimat saját ünnepükön a helyi templomba kísérni, mert fontos, hogy a saját egyéni spiritualitásukban segítsem őket is.
Most e kettőről szeretnék írni kicsit részletesebben.
Augusztus 12-én, hétfőre esett az idén a muzulmán egyik (kettő közül) legnagyobb ünnepe, az ún. Eid-ul-Adha, amikor Ábrahám engedelmességére és áldozatára emlékeznek, és a mekkai zarándoklatuk kezdődik. Érdekes módon ugye a mi hagyományunkban (ld Gen 22) Izsák feláldozására kéri az Úristen Ábrahámot, a Korán 37. fejezetében pedig ugyanezt a történetet olvashatjuk Izmáel (majdnem) feláldozásáról.
Ezek a diákok kaptak szabadnapot erre az ünnepre, és nagyon hálásak voltak az egészért.
Itt mehetnek be külön a lányok és asszonyok az imára:
Az ima közben ezt a fotót tudtam készíteni, én hátul csendesen leültem:
Szó szerint veszik ilyenkor a kecske-áldozatot, mint ahogyan Ábrahámnál is egy kos fennakadt a bokron, de ha nem baj, erről a teljes folyamatról nem teszek fel képet, pedig összességében élmény volt, ahogyan a 12.-es srácok megvették a kecskét (azt a világos színűt, amit Abrar a kötéllel tart), majd bizony el is vágták a torkát (a második képen Huzaifa kezében már ott a kés), a megnyúzást, feldarabolást már a helyiek végezték.

Hálatelt szívvel indult aztán mindenki tovább...
...először ebédelni,
... majd egy szórakozóhelyre, hiszen ez a nap nekik tényleg olyan, amit egyébként otthon a családjukkal töltenének.
A végén a csónakázás után egyikük meg is fogalmazta, hogy "ha így telik az ünnep itt Kodiban, és nekünk ezt az iskola így megengedi, akkor már nincs is honvágyam". Rakatulnak erre a mondatára szerintem sokáig emlékezni fogok...

Augusztus 15-én India függetlenségét ünnepeltük (ld. 65. poszt), amelynek délutánjára is szerveztük diákok kérésére egy hindu templomlátogatást, hogy aki szeretne, az mutathasson be puját, imádkozhasson saját rituáléja szerint.

Szeptember 2-án pedig a hindu kalendáriumban Ganésa isten születésnapját ünneplik, aki a mitológiában Siva (egyik főisten) és Parvati elefántfejű fia. A legenda szerint P. akkor szülte G-t, amikor S. távol volt, így a fiú nem ismerte apját. Egy alkalommal, amikor P. fürdött, G. őrködött, senkit nem engedhetett be. Ekkor érkezett meg S, de G nem engedte be, hiszen nem ismerte meg apját, aki ekkor haragra gerjedt, és levágra G. fejét. Amikor rájött, hogy saját fiát ölte meg, megfogadta, hogy az első élőlény fejét fogja adni neki, aki szembejön vele - s ez történetesen egy elefánt volt...

A városban a Kurinji templom van a legközelebb, ill. ez olyan hely, ahol megfelelő papi szolgálat mellett be lehet mutatni az égőáldozatot, így ide mentünk el hétfőn órák után késő délután.
Megvették egy előre összekészített tányérban az istennek tetsző ajándékot a fiúk...
...meg persze a lányok is:
Beléptünk...és a fenti szobor egyébként azt mutatja, hogy ez a templom nem Ganésának, hanem a testvérének Kartikejának (Siva és Parvati másik fia) van dedikálva, a páváról és a fegyveréről felismerhető, itt délen Murgának is nevezik.
Először mindenki a paphoz ment, aki megáldotta az ajándékot, ill. a bálványhoz bevitt belőle. A német cserediákokat is elhívtam, hogy lássanak ilyet is.
Ghí (tiszta olvasztott vaj) ráöntésével a meginduló eső ellenére is sikerült meggyújtani a tányéron lévő istennek szánt ajándékokat,
... majd körbehordozták bizonyos mantrák mormolása közben.
Aztán elköszöntünk a templomtól, bár szelfikészítésben továbbra sem lettem ügyesebb:

Ha valaki csak ezt a posztomat olvasná, azért mindenképpen idetartozik hogy közösségi alkalmak az iskola területén kizárólag keresztyén fókuszúak, mint pl. az imareggelik, amelyeket minden péntek reggel más kolléga tart a saját lakásában.
Itt éppen nálunk készült képeket láthattok, amelyeket azért hoztam ide, mert az erre jövő diákok között is van hindu, muzulmán, kereső, ill. magát ateistának tartó diák is. Mégis a Jézusról szóló énekek ilyenkor mindenkinek a szájáról megszólalnak...



Hálás vagyok ezért a közösségért!

2019. augusztus 31., szombat

67) Augusztusi túrák

A tavalyi Tahr-pin megszerzése után az idén már nem indultam ugyanazzal az elszánással a szombati túrázásokra, hiszen nem szerettem volna, hogy teljesítménykényszerben teljenek ezek a hetek. Sokkal inkább az élvezet miatt mentem (persze az tavaly is megvolt), ill. az idei több elfoglaltságom (valamint természetesen család, otthoni pályázatírás) miatt kimaradt egy szombat, akkor nem történt semmi.
Természetesen az A,B,C,D sorrendet a nehézségi szintek miatt érdemes tartani, bár az idén nekem éppen a B-túrák kimaradtak, mert az elején kétszer is megkértek, hogy ne arra a túrára menjek (minden hétvégén 6-7 különböző túra kerül meghirdetésre), amire feliratkoztam, hanem vezető/kísérő hiányában egy másikra.
Így voltam 11.-esekkel a Dolphin's Nose-nál, 6-8.-osokkal a várost megkerülő körön, ill. a tizedikes Poondi-táborban is tettünk egy vízesés tetejéhez egy délelőtti felfedező túrát.
Vihaa és Niharika csak a kötelezőt teljesítette...
Igazából csak ez az egy kihívás van ebben a túrában, a kb. 300 m szintkülönbség lefelé az utolsó szakaszon, és természetesen ugyanez visszafelé is...
Itt szépen látszik az a kő, amit nem véletlenül neveznek a Delfin orrának:

Itt pedig már a gyökereken felfelé:

Aztán indultak az ún. R-túrák 😮, amelyeket természetesen csak viccesen neveznek így kollégák, de természetesen van benne valami, hiszen ezek azok a túrák, amelyeket R, azaz Rudy vezet. Tudjátok, ő az a svájci vasember kollégánk, akinek hihetetlen az állóképessége (februárban lesz 60 éves!), és egy-egy fullasztó túra ebédszünetében néha még elmegy futni, ill. általában vasárnaponként egy-egy maratoni távot lefut a környéken...
Szóval az első R-túra a Villagavi faluhoz közellévő hegygerincet célozta meg, ahova úgy jutottunk el a TV-toronytól indulva (észreveszitek az alvó majmokat rajta?), hogy a Delfin orra nevű helynél (ami egy sima A-túrán a végcélunk) reggeliztünk, majd még vagy egy órát mentünk lefelé, hogy aztán elinduljunk felfelé a hegygerincen.




Itt ereszkedünk már, és balra látszik az a hegygerinc, ahova készültünk:

Még mindig lefelé:

Itt pedig már felfelé:
Itt értettük meg az R-túra lényegét, hiszen egy ösvényen korábban is ráfordulhattunk volna a célunkhoz vezető útra, de Rudy szerint az unalmas, így inkább (szó szerint) megmásztuk ezt a majdnem meredek falat...
Visszanézni azért nem volt rossz:
Még mindig a meredek részen a citromfüves dzsindzsásban:
Pihegve és mosolyogva (!) várjuk a többieket:
A figyelmesek észrevehetik a TV-tornyot, ahonnan reggel indultunk, azóta néhány hegyet-völgyet bejártunk:
Itt pedig végre megérkeztünk a gerinc egyik csúcsához:
Csakhogy látszódjanak a távolságok és a méretek:
Megérkezve célunkhoz itt táboroztunk le, és talán senkinek nem okozok meglepetést, ha elmondom, hogy itt Rudy felajánlotta, hogy még egy órát eltölthetünk úgy, hogy félórát elmegyünk még egy-két hegycsúcsnyira felfedezni, és fél órát vissza... Néhányan csatlakoztuk hozzá 😀
Nagyon szeretem, amikor a pára közénk jön, ilyenkor tényleg a felhők felett élünk, ahogyan Olivér fogalmazta egyszer:
Lent a mélyben a lábam alatt pedig a Villagavi nevű kis falu látható, ezért ez a túra neve is: Villagavi Ridge Hike:
Köszönöm, hogy velem túráztatok, olvassátok el a másik túrás posztot is!

2019. augusztus 23., péntek

66) Augusztusi táborozás a tizedikesekkel Poondiban

Az első félévben vannak a gimnáziumi osztályok táborai, így a tizedekesekkel én is töltöttem egy augusztusi hétvégét Poondiban. Ilyenkor mindig pénteken a 7. óra után indulunk, és vasárnap délután jövünk vissza, tehát gyakorlatilag 48 óra kütyümentes (!!!) időszakról van szó.
A tavaszi félévben már beszámoltunk erről, így sokat nem írok a helyről, a nagy különbség most az volt, hogy a nyári szárazság után most nem volt víz a tóban... ill. ahogyan majd később látjátok, csak minimális.
Szombat délelőtt túrázni vittem el azokat, akiknek még nem volt meg az idei ún. A-túrájuk, így ők is "kipipálhatták" a kötelezőt. Azt gondolom, hogy remek kis 3 órát töltöttünk együtt így tízen :)
Kodiban, az alsótagozatnál januárban már átadtak egy kötélpályát, itt Poondiban pedig most került felavatásra a jóval nehezebb és nagyobbaknak való pálya - élveztük!
Az ún. zip-line is megújult, ill. biztonságosabb lett:
Ahogyan írtam, a tóban sajnos nem volt víz, így a tavalyihoz hasonlóan evezni, kajakozni, raftingolni nem volt lehetőség, de természetesen derék diákjaink kreatívok, így remek kis sárcsatát rendeztek 😆



Utána azért a megmaradt tó-részbe elküldtük őket megfürdeni...
... sőt, Roy kollégám azt sem engedte nekik, hogy így menjenek a zuhanyzóba, hiszen eldugult volna a lefolyó, így előbb slaggal még lemosta őket... 
A csapat másik fele így bámulta őket - néhányan irigykedve, hogy "a túróba, miért nem csatlakoztunk", néhányan pedig hitetlenkedve, hogy "hát, ti nem vagytok normálisak"! 😜
Hatalmasakat röplabdáztunk, persze ehhez az kellett, hogy szombat délelőtt megjavítsuk a pályát, hiszen az iszonyatosan fel volt ázva, és használhatatlan volt. Mire a túrából megjöttünk, már készen is volt, le a kalappal a diákok előtt!
Közben a francia felmenőkkel is rendelkező is rendelkező Jules (és barátai) elhatározta, hogy palacsintát (európai mintára: crepes) süt a csapatnak...
Közben, mi tanárok kihívtuk a diákok legjobbjait, és abban egyeztünk meg, hogy a vesztes csapat minden tagja megfürdik a sárban, amit aztán később indián módra sárcsíkra enyhítettünk... Itt a két csapatkapitány, Shivanshu és Mr. Varghese fognak kezet a meccs előtt:
Azt hiszem, ebből a képből jól látszik, hogy ki győzött, pedig a végén 24-21-re (!) még ők vezettek 😊
Közben elkészült a palacsinta is...
...mentek folyamatosan a kártyázások...
Este a megérkező eső ellenére tábortüzet is tudtunk gyújtani, amit körülülve nagyokat énekeltünk, és természetesen az elmaradhatatlan rémtörténeteket meséltek... Itt bele is lehet hallgatni néhány dalba, és még több képet is találtok.
Amikor már az eső teljesen behajtott bennünket, akkor a fedett rész alá mentünk, és ott sütöttünk doughboyt, amely szónak az első fele simán kelt tésztát jelent, a második fele fiút, és igen, a bot végére húzva pontosan úgy néz ki, mint amire elsőre gondoltok... vagy másodikra 😎
Tudjátok, hogy tizedikes (főleg) fiúkat nem nagyon lehet jóllakatni, így néhányan bementek a faluba, hogy 15 kilónyi csirkét (na, jó, több mint hatvanan voltunk!) vegyenek, megpucolják, fűszerezzék, és kisüssék! Kedvencem Alan, aki a füst ellen bukósisakban végezte a műveletet 😁
Jó kis tábor volt ez, és megint meggyőzött arról, hogy lehet tizenévesekkel kütyük nélkül is (térerő sincs) két és fél napot eltölteni úgy, hogy közben senki sem morog! Örülök, hogy ez a program a kurrikulum része nálunk!

2019. augusztus 22., csütörtök

65) Independence Day 2019

Augusztus 15-én ünnepli India a függetlenség napját, ők a britektől, Korea pedig a japán uralomtól szabadult meg ezen a napon.
Természetesen az egész országban nagy ünnep ez, iskolánk nemzetközi közösségében pedig a tavalyihoz hasonló zászlófelvonás, alapvetően színvonalas műsor, és ilyenkor valóban mindenki komolyan veszi a nemzeti viseletben való megjelenést.

Íme egy képválogatás, ill. a műsorba bele is tudtok nézni ennek a összefoglaló videónak a segítségével.
Itt pedig külön megtekinthető Olivérék gumicsizmás tánca:
 Itt az északkeleti mizok bambuszrudas tánca, amit már 2004-ben is izgalmasnak találtunk:
Borókáék osztályának tánca:
 
 A koreaiak taekwando-bemutatója:
 Egy tamil botos tánc:
 
Tizedikeseink:
A végzősök: 
 

Ezeken kívül minden osztály táncolt, és természetesen mindenki nagyon elegáns volt 😀



Happy Independence Day, India and Korea!