53) Ez is India – avagy, ami az eddigi beszámolókból kimaradt

Eddigi blogbejegyzéseinkben többségében pozitívumokról számoltunk be, arról, hogy milyen jókat kirándultunk, milyen csodálatos az ország vagy éppen a város és környéke, milyen változatosan telnek az iskolai napjaink. Azonban vannak a hétköznapoknak olyan oldalai is, amelyen néha mosolygunk, néha a fejünket rázzuk, és néha kifejezetten dühöngünk – most összegyűjtöttünk néhányat ezek közül.

 

Kezdjük az elején. A víz. Az elején meglepődtünk, hogy a házunk tetején nincs nagy víztartály, gondoltuk, India – vagy az iskola – már változott annyira, hogy ismerik a vízvezetéket, és egy központi tartályból jön a víz. De hát semmi sem tökéletes. Talán panaszkodtunk arról az elején, hogy a víz nagyon lassan folyt, a mosógép megtöltése közel fél órát vett igénybe. Ezt egy ideig tűrtük, majd mikor már elég szomszédot végigkérdeztünk, és kiderült, hogy nekik nincs ilyen problémájuk, mégiscsak hívtuk a szerelőket. Ahogy ásták a vezetéket, úgy mentünk utánuk, és találtuk meg a tartályt – a vízvezetéket benőtte a sok fa gyökere, ez akadályozta a víz sodrását.

Miután ez a probléma megoldódott, jött a bojler. Először valamiért nem melegített, így hívtunk szerelőt. Megszerelték. Ugyan nem világított, amikor melegített, mert valahogy nem érintkezett megfelelően, ezért a világító égőt kívülre tették. Aztán egyszer csak ömleni kezdett a víz, elengedett egy vízcső. Hívtunk szerelőt. Aztán átállították a hőmérsékletet, nem melegített. Hívtunk szerelőt. Aztán megint kinyomta a biztosítékot. Kiderült, hogy csöpög a vezeték, ezért lett zárlatos. Ezért inkább nyitva hagyták a fedelét, hogy kicsöpögjön a víz, ne az elektromos panelnél gyűljön össze. Nézek a szerelőlre, hogy valóban jó lesz-e így nekünk zuhanyozni, mosdani, "No problem, ma'am…"

A vezetékekről már tettünk fel képet. 

A ciklon után kifejezett előnyét élveztük, hogy több áramkörről jön az áram, hiszen, ha az egyiket lekapcsolták, felkapcsolták a másikat. Igaz, keresni kellett, hogy melyik villanykapcsoló mit kapcsol (általában négy van egymás mellett), és éppen melyik konnektorban van áram (hiszen a legtöbb esetben kapcsolóval kapcsoljuk be a konnektorokat is), de ez utólag már semmiségnek tűnik.

Az új házunkba a víz is több vezetéken át érkezik, ez most derült ki, amikor éppen Olivér a barátokkal felfedező útra indult a ház körül, és az egyikbe belekapaszkodva – ami egyébként szikszalaggal volt rögzítve (!) – leszakadt. A szennyvíz elvezetése így van megoldva, legalábbis jól lehet követni, hogy a szomszéd mikor zuhanyzik vagy mosogat 😀

Szerencsére a wc-csatornát nem látjuk és nem szagoljuk 😂.

Az erkélyünkről a kilátás gyönyörű, ez ideköltözésünk egyik legnagyobb előnye, a házunk méltó a "Lakeview" névre:

És még szebb lenne, ha egy kémény nem rontana a kilátáson… Szerencsére az alattunk levő család nem fázós, és így még sosem (!) gyújtott be, ennek köszönhetően nem telt meg a lakásunk füsttel (az ablakok szigetelése "természetes" szellőztetést biztosít).

Az, hogy az ágy matraca nem szellőzik, mert nem rács (hanem tömör fa!) van alatta, és ezért a matracokat rendszeresen szellőztetni kell, már csak bosszantó apróságnak tűnik…

Szerencsére nem kell sok mindenkivel osztoznunk a lakáson, eddig mindkettőben csak néhány apróság volt. Igaz, a jelenlegiben a zárt konyhaszekrény ajtaja segít, hogy nagyobb testű állat be ne jöjjön azon a csatornán keresztül, ahova a lefolyó vezet, és a biztonság kedvéért egy követ is odatettünk. (A nyomait viszont láttuk, mert az ajahnk, Rani nem takarítja ki rendszeresen - mert, elkövettük azt a hibát, hogy csak egyszer mondtuk neki, hogy ki kell takarítania... és magától, még egyszer nem fogja megtenni - de ez minden ajahval igy van.) 

 

Elhagyva a házunkat, kalandozzunk egy kicsit az oviba (Andreához).

Ugyan a tető már a ciklon előtt is ugyanígy nézett ki, senkit sem zavart. Mint ahogy az sem, hogy az iskola bővítése során bizonyos lépcsőket megszüntettek, de úgy, hogy feltöltötték a területetét, miközben a víz elvezetéséről nem gondoskodtak. Így aztán a monszun idején bőven megáll itt a víz, áztatva a falakat.

Az idén már a hetedik ajah van az oviban (beleszámolva a beugrós egy napig dolgozókat is), ami nem egyszerű a gyerekeknek sem, és nekem sem. Mert mindegyiket meg kell tanítani – hogy bár a segítés a feladatuk –, de ne csináljanak meg mindent a gyerekek helyett. Ezt a gyerekeknek is tanulniuk kell, hiszen abba nőnek bele, hogy az ajah ("csúnya" szóval a szolga, cseléd) mindent megcsinál, amit kérnek. 
Ebbe nem csak az tartozik bele, hogy ne tegyen rendet utánuk, vegye ki és pakolja el az tízórais dobozt, de az is, hogy ne ő mossa meg a kezüket, vagy ha nem szépen színeznek, akkor nem az ő feladata, hogy színezzen helyettük. És persze, ha színezés van, akkor mindenkinek „kötelező” itt ülni, nem mehetnek el játszani...

Azt, hogy mi „csak” játszunk a kiscsoportban – aminek a neve is playschool – már önmagában sok szülőnek nehéz elfogadni. Bár hivatalosan az első osztály ugyanúgy hat évesen kezdődik, az indiai hagyomány szerint az iskolát 3-4 évesen kezdik a gyerekek, és iskolai körülmények között (padban vagy földön ülve) elkezdenek „igaziból” tanulni, írni, olvasni, számolni. Néhányan hiányolják, hogy  ezt a mi iskolában csak preschoolban (4-5 évesen) kezdődik. Ezért aztán néhány lelkes szülő otthon tanítja (!) írni a gyereket, akik persze lelkesen mutatják, hogy mennyi betűt le tudnak írni. Igaz, még nem is tudnak megülni, csak 5-10 percig, még nem megy a vonalvezetés, de sebaj, tanulni kell. Az autista kisfiúm még épp csak elkezdett beszélni, (tamilul a másik iskolájában – és szuper, itt meg angolul beszélünk), még alig érti meg az egyszerű utasításokat, még nem szobatiszta, de a speciális iskolában (ami egyébként sok tekintetben tényleg jó, lehet látni a fejlődését) már neki is tanítják a betűket, számokat leírni és büszkén meséli az anyuka, hogy már megtanulta leírni a saját nevét 😔

 

Az iskolázottság még mindig nagyon nagy érték Indiában, amikor utazásaink során kérdezgetik, hogy miért is jöttünk, nem értik, egészen addig, amíg meg nem említjük a nemzetközi iskolát. Onnantól kezdve nincs több kérdésük. A lányok iskolázottsága általánosságban még mindig alacsonyabb, ezt talán Olivér osztálykirándulása kapcsán is írtuk. És ez meglátszik a gazdagabbak körében is, mint a miénk, mert pl. Olivérnek van fiú osztálytársa, aki ide jár, ebbe az iskolába, de a húgát már nem íratták be. Vagy az egyik kislányom anyukája érettségi után férjhez ment, gyerekeket szült, az öccse pedig főiskolára jár… és nem anyagi okokból. (Ciki is volt, mert a nagymamát az anyuka nővérének néztem – valószínűleg ő is fiatalon szült.)

A középsősök a távolugrást gyakorolják

4-5 éves kortól (preschool és kindergarten) pedig már a mieink is – többnyire – padban ülve tanulnak és délután fél négyig maradnak úgy, hogy már nincs ebéd utáni altatás. Ugyanúgy van angol, matek, számítógép órájuk, rajzuk, tesijük, stb. mint a nagyobbaknak… Igaz, a tanulás projekt- és kompetencia alapú, Olivérnél látjuk is ennek az előnyeit (amiről már írtunk is), de ebben az életkorban?! Valahogy nagyon más a mi korai neveléshez való hozzáállásunk...

De azért könyvtárórára néha mi is elmegyünk :-) 

A tanulás fontossága abban is meglátszik, hogy néha a családok az iskoláztatás és jólét miatt hosszabb-rövidebb ideig feladják a család egységének fontosságát is. Az év elején a négy gyerekem volt a csoportban. Az egyiknek az apukája Coimbatoreban dolgozik, kb. 4 órára, ő kb. kéthetente hétvégére jár haza + a szünetek. Egy másiknak az apukája Keralában és Goában dolgozik, ő 2-3 havonta jár haza egy hosszabb hétvégére. A másik kettő apuka jóval messzebb dolgozik, Szaúd-Arábiában ill. Dubaiban, őket a gyerekek félévente látják két hétre 😔 Tehát a gyereket nevelő apukák száma 0:4, csupán az ajándékkal teli csomagok érkeznek. Ez az arány javult ebben a félévben, miután három - iskolában dolgozó apuka - gyereke csatlakozott a csoporthoz... És akkor még nem is írtunk a kollégiumban, 5. osztálytól felnevelkedő gyerekekről...

S még egy utolsó szösszenet...

A vásárlás is külön program. Általában ebbe a szupermarketbe megyünk vásárolni, ez kb 5 percre van tőlünk. Ezen kívül még van két hasonló bolt, ill. ott a vasárnapi piac. A kedvencünk (lefényképezhetetlen) az egy kb 3*6 m bolt, ahol szinte mindaz megvásárolható, ami ezekben a boltokban, néha több is :-) De nem elég listával mennünk, mert ha valamit látunk, ami megtetszik vagy szeretnénk, azonnal meg kell venni, mert ki tudja, hogy a jövő héten lesz-e még. Ha pedig rákérdezünk, hogy érkezik-e új áru, akkor a válasz: "Yes ma'am." Mikor? "Yes, ma'am!" Jövő héten jön? "Yes, ma'am!" Tudja egyáltalán, hogy mikor lesz? "Yes, ma'am"...  Szóval 😀😖

Persze, a vásárlás is csak akkor lehetséges, ha van pénz az automatában vagy nem romlott el 😉

(MA)