48) „Végre itt már nem csak hindiül vannak a feliratok, hanem tamilul is ki van írva minden...”

- mondta Olivér lelkesen, amikor megérkeztünk a maduraii reptérre a téli szünetünk végén. Nem mintha értenénk egy szót is tamilul – bár Olivér lelkesen tanulja –, de mégis az ismerősség, az „itthon vagyunk” érzése átjött ebből az örömteli felkiáltásból.
(Ha valakinek nem lenne ismerős, a felső sor tamil, a középső hindi az angol felett 😉)

Többen kérdeztétek, hogy a gyerekeknek még mindig „nyomi”-e India. Szerencsére a nyomi kifejezés a félév folyamán fokozatosan kikopott az aktív nyelvhasználatból. De azért a szünetben volt idő reflektálni az elmúlt félévre, így, amikor megkérdeztük tőlük, hogy most mit felelnének arra a mondatra, hogy hogy vannak, akkor mindkettő azt felelte, hogy „köszönjük jól”. És egymástól függetlenül – mintha kötelezve lennének erre  – gyorsan hozzátették, de India még mindig rossz.

Lelkesen beszámolunk a különféle kirándulásokról, programokról, azért mégiscsak a szürke hétköznapokból jut ki több. Mint arról már korábban is beszámoltunk, hogy Boróka kezdettől fogva kicsit jobban birkózott meg a helyzettel, melyben részben a nyitottabb személyiségének, az angol alapjainak, részben a magyar barátnőknek, Barbinak és Kingának nagy szerepük van. Hiszen szeptemberben már simán elment 4 napos osztálykirándulásra is, ami szerintünk nagy szó. 

Az órákon ugyan nem beszél sokat (a líceumi tanárok biztosan örülnének, ha eme jó szokását megtartaná), de a feladatait ügyesen megoldotta (ld. beadandó poszterek a saját ország kultúrájáról, ill. matematikára egy választott - ki mennyit edz egy héten? - témáról, ez utóbbi Gloriaval és Kingával közös projekt volt). 
És míg egyik nap az egyik tanára kérdezte, hogy az otthoni esszé megírásában mennyit segítettünk – feltehetően többet feltételezve, mint amit mondtam –, másnap jött, hogy Boróka a témazáró dolgozatára 7-est kapott (8-ból). Ettől kezdve nem kérdezte meg, hogy mennyit segítünk 😃. Az félévi záróvizsgái is 6-7-8-ra sikerültek, ami szerintünk igen tiszteletreméltó eredmény – főleg, hogy az ismétlő tanulásra szánt idő nagy része a Gajara keresztelt ciklon miatti költözéssel telt –, büszkeségünket nem is tudtuk eléggé kifejezni neki. 

Közben a singapuri ikrekkel sok időt töltött, tesiből a tánc-projekt jobban összehozta az osztálytárs lányokkal is. (A tesitanár kénytelen is volt „lehúzni” a félévi jegyét, mert bár a táncot tényleg szépen ők maguk állították össze – modern indiai, magyar zenékre –, még a szünetekben is ezt gyakorolták, azért az első focival foglalkozó negyedévet mégiscsak a pálya szélén töltötte karba font kézzel és némileg háttal a pályának, nehogy véletlenül bárki is neki passzolja a labdát...😂) 

Fuvolából lelkesen járt külön órára is, ahol a második negyedévben az egyik singapuri ikerrel került össze, aki kezdő klarinétos. Most Koreáért, a koreai kulturáért lelkesedik, koreai zenéket hallgat, egyszerűbb szavakat tanul meg kiejteni és leírni. A különféle hétvégi iskolai programok is érdekelték, és többségében élvezte is őket, az Angelikáék által vezetett ifis csoportba (Teen Dimensions, röviden TD, azaz tídí) is szívesen jár. Így a téma általában ekörül zajlott, a moziról, táncversenyről, Shrek bemutatóról, stb., nem a menő márkás telefonokról, ruhákról, cipőkről, és hogy minek tanulni. Nem arról, hogy ki milyen hülye és kivel hogy szúrjanak ki. Nem arról, hogy a szülők milyen hülyék, és mennyire nem értjük meg őket. Persze azért voltak még próbálkozások arra, hogy „nem én akartam Indiába jönni” – amikor arra kértük, hogy tegye rendbe a szobáját, vagy igyekezzen, mert lekéssük a vacsorát... de azért a nagy érzelmi negatív hullámok többségében lecsendesedtek... és teljesen kezelhető, többségében bájos kamaszlánnyá vált 😍

Aktuálisan élvezi, hogy a Design (számítógépes tervezés) bekerült az órarendjébe, és a január 26-i Republic Day-re (Köztársaság Napjára) az osztálytársaival tánccal készülnek.

Olivérnél ez a helyzet kicsit nehezebben és lassabban alakult. El is kezdtünk aggódni, amikor a negyedév végén még mindig olyan szavaknak kérdezte a jelentését (pl. watchman, dormparent), ami tényleg a mindennapok része. Nála elég sokáig tartottak a „nem várhatjátok el egy ilyen kisfiútól, hogy perfektül beszéljen angolul” vagy „Ti sem tudtatok ilyen kicsi korotokban angolul beszélni” mondatok, melyeket lassan váltották fel azok, hogy „ha azt akarom mondani a barátaimnak, hogy..., akkor helyes az, hogy...”, vagy „szerintem ma mindent megértettem, amit Ms. Danielle mondott...”, „képzeld ma megtanultunk Power Pointot készíteni”, stb. A félévről visszatérve, már az egész osztály előtt bátran számolt be arról, hogy hol nyaraltunk, barátainak mondott fiúkkal pedig rohannak le focizni, vagy éppen a hat hetes szünet alatt felszerelt kötélpályára. 

Míg korábban a foci klubba el kellett vonszolni – mert „úgysem értem, amit Mr. Donald mond” –, most már várta, hogy elkezdődjön. Elkezdett atlétika szakkörre járni (amiről korábban hallani sem akart), amit a szingapuri Mr. Ravi tart, aki egyébként különösen is nagy szeretettel barátkozik Olivérrel. Várja, hogy megint legyen Spirit Week, amikor be lehet öltözni mindenfélének... És lelkesen gyakorolta a tamil betűk írtását és tanulja a tamil szavakat. A szabadon választott szavak közül elsőként a happy szó jelentését kereste meg... 

Megjelentek az olyan mondatok, hogy „én már finisheltem a feladatot”, vagy „délutánonként még inglist practice-olunk”, de persze az olyanok is, hogy valami „veszéllyes” „tutsz este játszani?” (azaz lesz mit dolgozni a magyar helyesíráson is 😉). Mert a Fortnite nemcsak az itteniekkel jó téma, de az otthoniakkal való kapcsolattartás egyik jelentős eszköze is.

De sajnos India még mindig rossz. Amikor megkérdeztük tőlük a nyaralás során, hogy mi az, ami másoknak legelőször feltűnik, ha ebbe az országba jönnek, akkor mindketten – ismét egymástól függetlenül – azt felelték, hogy a kosz és a bűz. A nyaralás alatt is többször beszéltünk a két ország közötti különbségről, de érdekes módon, mindig arról beszéltek, hogy mi lesz majd Magyarországon furcsa. Például az, hogy nem lesz annyi tehén az utcán, nem kell azokat és a kakijukat állandóan kerülgetni. Nem lesznek olyan zajosak az utcák, és az autósok nem fognak állandóan dudálni. Nem lesz áramszünet (és lásd, mit olvasunk: https://www.kisalfold.hu/soproni_hirek/szeles_idoben_majdnem_biztos_az_aramszunet_harkan_a_nyeki_utcaban/2584877/). Nem lesz olyan sok szegény, aki bekopog az autónk ablakán és kéreget. Nem lesz olyan sokféle ember, és nem fognak olyan sok nyelven beszélni, hogy ne értenénk meg. És persze nem lesznek olyan rettenetesen csípősek az ételek – amelyekkel még mindig küzdünk, az iskolában is. Annak ellenére, hogy Olivér menetközben úgy döntött, hogy ő bizony szereti a csípőset, de a markáns (dél-)indiai fűszerezést nem igazán tartja ízletesnek.

Természetesen a goai tengerparton kevésbé került elő, hogy mi rossz Indiában 😋. A félévkezdésért persze nem lelkesednek, de mi azért titkon azt reméljük, hogy az ittléthez való viszonyulásuk változni fog...

Utóirat: Olivér már elkezdte sorolni, hogy az otthoni születésnapjára majd mit rendeljünk Indiából 😂😂😂





(Andrea)